Nagyon sokan éltük meg azt, hogy hiába próbáltunk a saját érzéseinkről, fájdalmainkról, terveinkről beszélni az anyánknak, nem talált megértésre, elfogadásra. Sőt, sok esetben lehurrogott minket és degradált azért, mert akartunk valamit az élettől. Valami mást, valami jobbat, mint a szüleink élete.
Ilyenkor elbizonytalanodtunk magunkban, megkérdőjeleztük a saját érzéseinket és vágyainkat. Vagy lázadtunk és mentünk a saját fejünk után, vagy belesimultunk a családi elvárásokba.
A sérelmeinket pedig hurcoljuk magunkkal egész életünkben, mert az egónk folyamatosan okol és ítélkezik. Nem tudjuk elengedni a fájdalmat, támadjuk a másikat. Közben pedig a sok rossz gondolatunkkal, a haragunkkal leginkább saját magunkat támadjuk. És ha ezt kellő ideig csináljuk, akkor előbb-utóbb valamilyen testi tünet formájában ez meg fog jelenni.
Kérlek állj meg egy pillanatra!
Képzelj el valamit!
Te az anyukádat a születésed óta ismered csupán. Most lépj ki a gyerek szerepéből, és távolodj el egy kicsit. Nézd messzebbről, mint egy kívülálló. Mert amíg csak a sebzett gyerek szemével nézzük, addig azon szűrőn keresztül látjuk, ami a gyerek elméjében van. Ez pedig a szűrő által torzított képet mutatja.
Mi lenne, ha elképzelnéd, hogy ő is valamikor egy kisgyerek volt. Azután kisiskolás, kamasz, tele félelmekkel, kérdésekkel, vágyakkal. Próbálta megtalálni az útját, terveket, célokat tűzött ki. Vagy csak álmodozott egy csodás életről. Pont úgy, mint annak idején te magad.
Mi van, ha volt egy olyan apja, aki nem tűrt ellentmondást. Aki megszabta neki, hogy mit tehet és mit nem. Aki nem engedte neki, hogy megvalósítsa az álmait.
Mi van, ha nem arra vágyott, hogy lányból egyből családanya legyen. Tanulni, fejlődni szeretett volna. Iskolákat elvégezni, mert karrierről álmodott és nem a családi mintáknak akart megfelelni.
Mi van ha nem is akart gyereket szülni, de feladta a vágyait és lemondott az életéről, mert ezt követelték tőle. A túlélése érdekében megtette, mert úgy érezte nincs más választása.
Lehet, hogy az ő anyja is annyira sebzett volt, és annyira a családi áldozati minták foglya, hogy nem mert kiállni mellette, annyira félt a férfi haragjától. Csendben tűrte a lelki terrort, mert nem tehetett mást.
Ha így távolról megnézed ezt a sebzett embert, ha a szíveddel kezded látni, nem pedig az elméddel, akkor mit látsz? Mit érzel?
Ezért mondom, hogy lassíts le. Csendesedj el. Ne okolj és ne ítélkezz. Nézz vissza az életedre és a szüleidre felnőtt emberként és ne a sebzett gyermek nézőpontjából. A szíveddel. Mert a saját csendedben olyan felismerések születnek, amik megtanítanak egy teljesen más perspektívából látni.
Már attól elkezd benned gyógyulni sok fájdalom és sérülés, ha meglátod anyukádban az embert az összes fájdalmával, limitációjával, tudattalan programjaival együtt.
Ha ismerős a történet, ha hasonló problémákkal küzdesz és kapaszkodót keresel, akkor csatlakozz az általam létrehozott privát csoportba. Szándékom a csoport létrehozásával, hogy azok a 40-50 éves nők, anyák, akik egyedül érzik magukat a problémáikkal, találjanak egy olyan közösséget, ahol megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül. Ahol a közösség megtartó erejéből ők is erőt meríthetnek. Ahol egymásra találhatnak azok, akiknek dolguk van egymással.
A meghívót az alábbi linken éred el:
