Születésünk óta arra kondicionálnak minket, hogy mindig valaki más, aki felettünk áll pozícióban, tekintélyben, majd ő fogja kitalálni és megmondani, hogy mit hogyan csináljunk, és ő fogja megoldani az életünk minden baját.
Kezdjük is mindjárt a szülőkkel. Nyilvánvaló tény, hogy az életünk tőlük függ az első jónéhány évünkben, és minden érzelem, minden minta amit látunk és megtanulunk bevésődik az idegrendszerünkbe.
– “Majd anya vagy apa megoldja. Te csak legyél nyugodt kicsim!”
– “Így kell csinálnod, mert én azt mondtam!”
– “Ha jó kislány leszel, akkor megkapod amit szeretnél!”
Majd később az iskolában megmondják, hogy mennyi tudás az “elég”, hogy mennyit érsz. Ha jól tanulsz és megfelelsz az elvárásoknak, akkor “megengedik”, hogy tovább tanulj és legyen valaki vagy valami belőled. Elhiszed nekik, mert ők mondják és ők biztosan jobban tudják.
Elfogadod az “ítéletet”, amit rád rónak. Elhiszed magadról, hogy sikertelenségre vagy ítélve. Elhiszed azt, hogy rád már semmi jó nem várhat az életben, örökre egy luzer maradsz.
Aztán később, amikor felnőttként munkába állsz, alárendeled magad a főnök akaratának, mert hát mégiscsak ő a főnök, ő biztosan tudja. Annak ellenére teszed ezt, hogy pontosan tudod, hogy semmi értelme az egésznek, hogy lehetne jobban is csinálni, de azt tanultad meg, hogy te “kicsi” vagy, te “buta” vagy, te nem tudhatod jobban.
Emiatt folyamatos a kudarc, a sikertelenség, a “nem vagyok elég”, a “nem vagyok elég jó” érzése.
A párkapcsolataidban is pontosan hozod a mintát, miszerint ha nem adom magam, ha nincsenek igényeim, ha kiszolgálom a másikat, akkor szeretni fognak.
És mi történik? Hát persze, hogy nem érzed magad szeretve. Sőt! Minél többet teszel, annál inkább azt érzed, hogy semmit, vagy csak nagyon keveset kapsz vissza. Az érzés pedig, miszerint nem vagy szerethető, nem vagy elég, egyre erősebben dolgozik benned és egyre mélyebbre taszít.
És következik az okolás.
Ennek pedig két variációja létezik az emberekben.
1. Mindig a másikat okolja mindenért.
Minden olyan esetben, amikor így gondolkodunk, azt a másik embert nagyobbnak, erősebbnek látjuk, ugyanakkor magunkat pedig kicsinek és gyengének. Tehát a személyes erőnket átadjuk nekik. És átmegyünk egy erőtlen áldozati mintába.
2. Saját magát okolja mindenért.
Amikor magunkat okoljuk, akkor mélyen belül, tudat alatt elismerjük azt, hogy hatalmas az erőnk, de félünk a saját erőnktől (mert valamikor a múltban, amikor használtuk, akkor abból baj származott) ezért elnyomjuk, és itt is inkább az erőtlen áldozatiságot választjuk.
Hogyan mondasz le a saját erődről és adod át az irányítást az életed és az elméd felett? – Nos, ha szeretnél válaszokat kapni ezekre a kérdésekre és szeretnél kiutat találni az örvényből, ami folyamatosan lehúz, akkor csatlakozz az általam létrehozott zárt csoporthoz. Itt olyan ismeretekkel gazdagodhatsz, ami felnyitja a szemed a valóságra és megmutatja, hogy bárki képes megteremteni a jó életet, a bőséget, az egészséget, ha végre hajlandó felelősséget vállalni magáért és a teremtéséért. Mert a külvilágod, minden ami körülvesz téged, az a te elmei programjaidnak, a hiedelmeidnek a kivetülése a fizikai síkon. Ha nem tetszik amit látsz, akkor ne a megmentőre várj, hanem kezdj el komolyan foglalkozni azzal, ami belül van.
Elárulok egy titkot: nem fog jönni a herceg a fehér lovon, hogy megmentsen a csúnya sárkánytól. És egy új “rendszer” sem, de még az új főnök sem.
És még egy titkot elmondok: a herceg is te vagy, a csúnya sárkány is, a “rendszer” is, éééés igen, az új főnök is. 
A meghívó az alábbi linken elérhető:
