Születésünk óta arra kondicionálnak minket, hogy mindig valaki más, aki felettünk áll pozícióban, tekintélyben, majd ő fogja kitalálni és megmondani, hogy mit hogyan csináljunk, és ő fogja megoldani az életünk minden baját.
Kezdjük is mindjárt a szülőkkel. Nyilvánvaló tény, hogy az életünk tőlük függ az első jónéhány évünkben, és minden érzelem, minden minta amit látunk és megtanulunk bevésődik az idegrendszerünkbe.
– “Majd anya vagy apa megoldja. Te csak legyél nyugodt kicsim!”
– “Így kell csinálnod, mert én azt mondtam!”
– “Ha jó kislány leszel, akkor megkapod amit szeretnél!”
Majd később az iskolában megmondják, hogy mennyi tudás az “elég”, hogy mennyit érsz. Ha jól tanulsz és megfelelsz az elvárásoknak, akkor “megengedik”, hogy tovább tanulj és legyen valaki vagy valami belőled. Elhiszed nekik, mert ők mondják és ők biztosan jobban tudják.
Elfogadod az “ítéletet”, amit rád rónak. Elhiszed magadról, hogy sikertelenségre vagy ítélve. Elhiszed azt, hogy rád már semmi jó nem várhat az életben, örökre egy lúzer maradsz. Ezek az “ítéletek” parancsokká válnak a tudatalattid számára.
Aztán később, amikor felnőttként munkába állsz, alárendeled magad a főnök akaratának, mert hát mégiscsak ő a főnök, ő biztosan tudja. Annak ellenére teszed ezt, hogy pontosan tudod, hogy semmi értelme az egésznek, hogy lehetne jobban is csinálni, de azt tanultad meg, hogy te “kicsi” vagy, te “buta” vagy, te nem tudhatod jobban.
Emiatt folyamatos a kudarc, a sikertelenség, a “nem vagyok elég”, a “nem vagyok elég jó” érzése.
A párkapcsolataidban is pontosan hozod a mintát, miszerint ha nem adom magam, ha nincsenek igényeim, ha kiszolgálom a másikat, akkor szeretni fognak.
És mi történik?
Naná, hogy nem érzed magad szeretve. Sőt! Minél többet teszel, annál inkább azt érzed, hogy semmit, vagy csak nagyon keveset kapsz vissza. Az érzés pedig, miszerint nem vagy szerethető, nem vagy elég, egyre erősebben dolgozik benned és egyre mélyebbre taszít.
Ezekből a belénk rögzült mintákból és hiedelmekből, valamint a traumatizált múltunkból éljük az életünket.
És elindul az ego legnagyobb játszmája, az okolás.
Ennek pedig két variációja létezik az emberekben.
1. Mindig a másikat okolja mindenért.
2. Saját magát okolja mindenért.
Boncoljuk most ki ezt a két esetet, milyen pszichológia áll mögötte.
– Amikor mindenért a másikat okoljuk:
“Anyám tehet róla, mert nem kaptam elég szeretetet.”
“Apám tehet róla, mert egy agresszív vadállat volt.”
“A tanárok tehetnek róla, mert nem ismertek el sosem.”
“A főnököm tehet róla, mert nem ismeri el a munkámat, legszívesebben hat bőrt nyúzna le rólam, nem fizet eleget, teljesen kizsigerel.”
“A férjem tehet róla, mert egy érzéketlen bunkó.”
“A rendszer, a kormány tehet róla, mert csak lopnak, csalnak, hazudnak.”
Az a helyzet, hogy minden olyan esetben, amikor így gondolkodunk, azt a másik embert nagyobbnak, erősebbnek látjuk, ugyanakkor magunkat pedig kicsinek és gyengének. Tehát a személyes erőnket átadjuk nekik. És átmegyünk egy erőtlen áldozati mintába. Ezután pedig ebből az áldozati mintából teremtjük tovább az életünket. A munkahelyünket, a kapcsolatainkat egyaránt. De mindez nem evidens, hiszen tudat alatt történik mindez. Közben pedig nem értjük, hogy miért nem változik semmi. Miért ismétlődik minden.
– Amikor magunkat okoljuk:
“Én tehetek róla, jobban kellett volna figyelnem rá.”
“Jobban kellett volna szeretnem.”
“Több időt kellett volna vele töltenem.”
“Jobban szót kellett volna fogadnom.”
“Még többet kellett volna vállalnom.”
“Ha még ezt meg ezt is megtettem volna neki, akkor nem hagyott volna el.”
A csavar a történetben, (mert mindig van egy csavar) hogy ebben az esetben is lemondasz a személyes erődről. Amikor magunkat okoljuk, akkor mélyen belül elismerjük azt, hogy hatalmas az erőnk, de félünk a saját erőnktől (mert valamikor a múltban amikor használtuk, akkor abból baj származott) ezért elnyomjuk, és itt is inkább az erőtlen áldozatiságot választjuk. Ez az elnyomott, elutasított erő képviseli a mi alvilágunkat, a sötét oldalunkat. És nem vállalunk felelősséget ezért a sötét oldalért. Nagyon fontos tudni, hogy minél erőtlenebb valaki, annál nagyobb elfojtott dühöngő alvilága van. És azt is nagyon fontos megérteni, hogy egyáltalán nem vagyunk tudatában ennek. Ezért nem értjük mi történik, miért történik, és ezért nem tudunk változtatni az életünkön.
Szóval mindkét esetben az ego martalékai vagyunk.
Te melyik csoportba tartozol? Hogyan, milyen módon mondasz le napról-napra az erődről?
Minél nagyobb ez a dühöngő alvilág benned, annál követelőzőbbé válsz, annál inkább elkezded zsarolni a másikat, a világot.
A másik ember és a “világ”, – akinek te meg akarsz felelni – ő meg zsarol téged, és követel tőled. És már benne is vagy a játszmákban, az erőharcokban.
Mi a megoldás?
Első lépések:
– Azonosítsd be, hogy te melyik kategóriába tartozol.
– Találd meg, hogyan és mikor mondtál le a személyes erődről.
– Mit utasítasz el.
– Menj vissza az idővonaladon oda, abba korba, amikor olyan jelentős érzelmi események történtek az életedben, amiben otthagytad az erődet.
– Nézd meg, hogy mi hiányzik most az életedből. (Mert minden ami most hiányzik, azt valahol, valamikor vagy te, vagy az őseid elutasították, lemondtak róla.)
Ezek a lépések már adnak egy bizonyos szintű rálátást, a következő lépések megtételében és a teljes megoldásban pedig tudok neked segíteni.
Nagyon sokan azt gondolják, hogy majd jön egy új szerelem, egy új munkahely, egy új kormány és megváltozik az élet. Minden sokkal jobb lesz.
Van egy rossz hírem. Nem lesz.
Mert amíg te azt várod, hogy valaki megmentsen, addig neked a másik ember az ellátásod forrása. A te életed attól a másik embertől függ. Ellenben egy integrált embernek, aki az elméje ura, annak a Teremtő az ellátása forrása. Mert már visszavállalta a jó kapcsolatát a Teremtővel és együttműködik a teremtéssel. Ezért minden megadatik számára.
Nézz szembe a saját sötét oldaladdal, a hitrendszereiddel, a mintáiddal és vállalj felelősséget a saját életedért és a saját elmédért. És azért, hogy integrálod magadban azt a millió dolgot, ami rajtad kívül rezeg. Egyedül te tudod “megmenteni” magad.
Mert amíg a rossz elmei programok irányítanak, addig parttalan viták, soha véget nem érő játszmák, áldozatiság és mártírkodás lesz az életed.
Az elméd a “valóságot” egy olyan fátylon keresztül szemléli és mutatja be neked, ahogyan arra kondicionálva lett. A téves gondolataidat konkrét történetekké szövi, a történetek pedig átalakulnak hiedelmekké. És a hiedelmeid fogják képezni azt a fátylat, ami a világról alkotott “valóságod” lesz. Tehát nem a valóságot fogod látni, hanem az elmédben létrehozott hamis észlelést.
Ha megérted az elme működését, akkor meg fogod tudni tanulni irányítani is. A megfigyelő pozíciójából láthatod a mintázatokat, az elutasított részeidet. A jót, a rosszat, a szépet, a csúnyát, anélkül, hogy választanod kellene, hogy melyiket szeretnéd, vagy nem szeretnéd. Eljutsz az isteni semlegesség állapotába, ahonnan már könnyedén teremtesz, mert nem a korábbi behatárolt, limitált menüből lehet választani.
De ez egyedül, szakszerű segítség nélkül nem fog menni. Egy bizonyos szintig el tudsz jutni, de az nem oldja meg a problémádat.
Miért? Mert a problémát nem lehet megoldani azon a szinten, ahol keletkezett. Szükség van egy másik nézőpontra, egy távolabbi pontból történő rálátásra és elengedhetetlen az elme logikájának és működésének az ismerete.
Ha ez nem így lenne, akkor az emberek nem lennének olyan borzalmas állapotban, mint amilyenben vannak. Akkor mindenki megoldaná saját maga az elakadásait, a mentális problémáit. Nem lennének szegény, beteg, magányos, szorongós, depressziós emberek. És a problémák sora végtelen.
Ha további kérdéseid vannak, vagy szeretnéd a saját helyzetedre alkalmazni a cikkben olvasottakat, lehetőséged van személyes konzultációra is.
Az időpontfoglaláshoz kattints a jelentkezés gombra.
